Szóval, az egész Kate hibája. Magamtól sosem jut eszembe, hogy fanficet írjak, mert ez mint olyan, nem igazán az én műfajom. Dehát, na... megpróbáltam. Az építőjellegű kritikának mindennél jobban örülnék. A repülő tégláknak és paradicsomoknak is xD


Bad Wolf Bay - 1

Rose Tyler nem értette, mi történt vele.

Gyakran előfordult, hogy hirtelen olyasmivel találkozott, ami új volt számára. Gyakran, mióta megismerte a Doktort. Gyakrabban, mint a világ bármely halandójával. De az új dolgok sosem voltak félelmetesek. Az új mindig izgalmas volt, érdekes, veszélyes, de sosem töltötte el rémülettel. Talán mégis az édesanyjának volt igaza. Talán mégis megváltozott. Ő már nem az a Rose Tyler, aki volt. Igen, ezt ő maga is beismerheti, szemrebbenés nélkül. Minden rossz érzés, vagy düh, vagy bármiféle negatív utórezgés kísérete nélkül. Ő egy új ember. De amit az anyja nem vesz észre, ami az ő figyelmét eleddig elkerülte, vagy csupán lánya ritkább jelenléte miatt nem volt alkalma megtapasztalni az az, hogy... nem csupán új. Hanem egy jobb ember. Valaki érdekes, valaki különleges, és egyedülálló, valaki... Valaki. Nem egy senki, nem, többé már nem az. Hanem valaki.

Ez a valaki most csak áll itt a parton, egymagában.

Ha nem zúgna olyan hangosan a szél, mely a tenger felől fúj fagyosan és erősen, hűvössé, csípőssé változtatva könnyeit, biztosan hallaná a saját zokogását. Vagy hallotta volna a zokogást megelőző furcsa, nyikkanás-szerű hangot, mely elhagyta a száját, azután, hogy egyedül maradt.

Egyedül.

Eddig a pillanatig - vagy hogy pontosak legyünk két perccel ezelőttig - teljesen biztos volt benne, hogy van még remény. Miután az átjáró a két világ között lezárult egy-két napig kétségbe volt esve, úgy érezte, hogy vége a világnak. De miután kicsit megnyugodott, s rendezte gondolatait, rájött, hogy nem ez az első eset, hogy valami lehetetlennek tűnő helyzetből mégis van kiút. És ha van kiút, hát a Doktor megtalálja.

Mikor álmában meghallotta a hangját, a hangját, amely az ő nevét ismételgette, hívta, oly távolról. Ő pedig indult, minden kétség, minden félelem nélkül. Ez az élmény is új volt. A puszta hit, hogy semmi nem lehet olyan rossz, amit ne lehetne megoldani. A puszta hit valakiben. Nagyon új. Vagy talán mégsem, csak ennyire erősen sosem érezte még? És bár a hitnek megvan az a hátránya, hogy rettenetesen kiszolgáltatott lesz tőle az ember, de ez is csak egy olyan dolog volt, amelynek a végén ott várja majd a Doktor, és együtt néznek szembe ezzel is. És akkor már nem lesz félelmetes.

És most, hogy eljutott idáig, hogy itt van, és végre megpillantotta őt, amint meglátta az arckifejezését, amint meghallotta a hangját, már tudta, hogy minden reménye hiábavaló volt. Felesleges. Nincs is annál fájdalmasabb, mint mikor az újonnan, keservesen felépített reményt apró darabokra törik. Persze, erről nem tehet senki. Nem tehet róla a Doktor, és Isten látja lelkét, nem tehet róla maga Rose Tyler sem. Ő csak egy ember. Nem tudja megparancsolni magának, mit érezzen, ahogyan azt sem tudja befolyásolni, hogyan alakuljon az élete.

Ha bárki megkérdezné, mit érzett az alatt a néhány másodperc alatt, míg utoljára láthatta Őt, nem mondaná meg. Nem tudná megmondani. Félelmet? Talán, hisz egy teljesen új világ ez a mostani, egy ismeretlen világ. Egy félelmetes hely.
Dühöt? Esetleg még azt is. Nem fair, hogy az élet amilyen könynen adta, olyan könnyen el is veszi tőle az egyetlen személyt, aki mellett úgy érezte, van értelme az életének.
Kétségbeesést? Mihez kezd majd ezután? Mi értelme ezután léteznie? Ugyanolyan jelentéktelen kis senki, mint amilyen eddig volt.
Ha kevésbé lenne értelmes, ha kevésbé szeretné a szüleit, és Mickey-t, és a Doktort, oh, a Doktort, akkor talán képes lenne arra, hogy abbahagyja a lélegzést. Képes lenne eldobni magától az egyébként is értéktelen életét? Nem, nem tenne ilyet. Tiszteletben kell tartania azokat, akik még itt vannak neki. És igyekeznie kell itt lenni azoknak.

A nevem Rose Tyler, és ez annak a története, hogyan haltam meg. Nem fizikai értelemben, hanem lélekben. Összetörtem, semmivé lettem és talán soha többet nem fogom várni egy újabb nap kezdetét. De akár várod, akár nem, még a legszebb éjen is, csakúgy mint a legrosszabb, végtelennek tűnő álomból felébredve is... mindig ott az a bizonyos újabb nap. És nem tudhatod soha, mit hoz majd.