négy ,,

„Meghal. És ha Ő nem lesz, én se leszek.

 Hogyan lehetnék én, ha ő nincsen...”

/Wass Albert/

Már késő délután volt, mikor Dana-t egyik pillanatról a másikra egyszerűen teljesen kiütötte a gyógyszer.

Előtte egyre laposabbakat kezdett pislogni, majd végül elernyedt a teste, a feje pedig hátrabukott a hatalmas, felrázott párnára. Törékeny kis ujjai furcsán görbültek be, mintha valami láthatatlan dolgot markolna görcsösen. A szájának sarkai kissé felfelé húzódtak, mintha álmában mosolyogna.

Annyira békés volt, ahogy ott feküdt. Úgy éreztem, hogy most teljes biztonságban van. És akármennyire is furcsa, azt gondoltam, – sőt, biztos voltam benne – hogy ez miattam van így. Igen, ez elég egoista gondolat, de legalább az ami a szívemen az a számon. Vagyis a fejemben. Ez azért csak számít valamit?

Abba a hitbe ringattam magam, hogy talán végre cselekszem valami jót is. Hogy megszépítem valakinek az életét. Hogy ez végre valami olyasmi, amit én adok, de szívből, és pénzzel nem megvehető.

És így annyira más volt az érzés.

Furcsa volt visszatekinteni az emberi létemre. Valahogy ködösen távolinak, idegennek tűnt, mégis minden percére emlékeztem.

Olyan volt, mintha egy film jeleneteire emlékeznék, amelyet olyan sokszor láttam, hogy már fejből tudom az összes szövegét, de semmi nem köt hozzá. A történet és a képek nem a sajátjaim.

De nem is maguk az emlékek, hanem a hozzájuk tartozó érzések voltak homályosak. Bár talán nem ez a jó szó rá. Inkább csak… átértékelődtek? Igen, azt hiszem ez így kellően helytálló.

Olyan bevillanások és apró momentumok kerültek előtérbe, amiknek akkor nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Megdöbbentő, de hirtelen nagyon szépnek tűnt az utolsó napom anyával. Pedig az aztán valami olyasmi volt, amit mindig igyekeztem besuvasztani a „kellemetlen pillanatok” felirattal felcímkézett fiókba.

Ez most mégis előmászott onnan, és szabadon lejátszotta magát a fejemben. De sajnos elég halvány és rövid emlék volt csak, hisz nagyon kicsi voltam még akkor.

Azonban ahogy végiggondoltam, hogy mennyire nagyon próbáltam elmenekülni a történtek puszta gondolatától is, hirtelen furcsa szorítást éreztem a gyomromban.

Döbbenten pillantottam le a hasamra, majd ösztönösen rászorítottam a kezem. A fájdalom azonban csak nem akart megszűnni, sőt egyre erősebb és erősebb lett.

Ugyanabban a pillanatban éreztem, hogy Dana mocorogni kezd az ágyában. A mocorogás talán még nem is a legjobb szó rá. Szabályosan dobálni kezdte magát az ágyában, közben halkan nyöszörgött.

Összerezzentem, és egy pillanatig kővé dermedve néztem őt, majd ösztönösen felpattantam a karosszékből, fölé hajoltam és a két vállát szelíden, de határozottan visszaszorítottam az ágyra. Ezt követően elég hamar lenyugodott, mintha csak valami korábban megijesztette volna, de később eltűnt. Ezzel egyidejűleg a fájdalom is eltűnt a gyomromból.

Ő édesen aludt tovább, én pedig beleborzongtam a gondolatba, hogy mi lett volna, ha véletlenül kitépi a karjából az infúziót. 

Már jó pár órája ülhettem ott, és néztem őt, ahogy pihen és nem mozdultam. Nem ittam, nem ettem semmit, azóta, hogy itt vagyok. Nem is éreztem szükségét egyiknek sem. Viszont valahogy mégis fáradt voltam. Nem álmos, csak egyszerűen fáradt.

Az idő teljesen kiesett. Nem tűnt úgy, hogy vánszorogna, vagy, hogy különösebben sietne. Egyáltalán észre sem vettem a múlását. Csupán a lila sötétítő függöny túloldalán derengő fény egyre mérsékeltebb mennyiségéről következtettem arra, hogy a Nap lemenő félben lehet.

Úgy döntöttem, szétnézek egy kicsit a helyiségben.

Mielőtt otthagytam volna Dana-t, még megbizonyosodtam, hogy minden rendben van-e vele, majd felkeltem a székből és felfedezőútra indultam a szobában. Nem kutakodtam fiókokban, nem nyitogattam ki a szekrényajtókat sem, nehogy olyasmit találjak, ami esetleg nem tartozik rám.

Akármennyire is akartam, hogy minden titkát megossza velem, nem gázolhattam bele csak úgy a magánszférájába. Nem lett volna helyes. Majd mindent elmond, amit akar.

Vagy nem.

Odasétáltam a hengerhez és a benne élő cseppnyi természetet szemléltem. Mennyire furcsa. Olyan volt, mint egy cserépbe ültetett növény; számomra tökéletesen természetellenes.

A fa ugyanakkor gyönyörű volt. Silány növénytani ismereteim, ha akartak volna, sem tudtak volna a segítségemre sietni a fa fajtájának megállapításában, ugyanis – mint azt a jelző is mutatja - eléggé beszűkültek és pontatlanok voltak. Talán ha annak idején kicsit odafigyelek biológián… De már késő bánat. Így hát tudatlanul – de a tudatlanságba teljes mértékig beletörődve – álltam az üvegbúra előtt.

Kisvártatva a kíváncsiságom közelebb vonzott a búra lakójához, én pedig a fekete kanapét megkerülve engedelmesen léptem közelebb hozzá. A plafonon átfutó üveghenger falain feltekintve egy kis kötéllétrát pillantottam meg, amely ott lógott, az alja feltekerve, hogy ne érjen le. Valószínűleg azon át lehetett kimászni a tetőre.

Tűnődve néztem, hogy vajon hogyan lehet bejutni a búrába, mikor feltűnt, hogy az egyik oldalon gumival leszigetelt szélű ajtó volt vágva.

Nem engedtem a kísértésnek, hogy kimásszak a tetőre, pedig nagyon izgatta a fantáziámat, hogy vajon milyen is a kilátás fentről. Talán ha látnám a várost, még azt is megtudnám, hol is vagyok tulajdonképpen. Na, nem mintha ez olyan elképesztően fontos lenne, de hát az ember mégiscsak azért ember, hogy kíváncsiskodjon, nem igaz?

Mielőtt bármi butaságot csináltam volna továbbálltam, a búra másik oldalán lévő ívelt alacsony kis könyvespolc felé indultam, de előtte még egy pillantást vetettem Dana-ra. Nyugodtnak tűnt.

Felsóhajtottam, majd újra a polc irányába fordultam, de akkor megakadt a pillantásom a kanapén kinyitva, lapokkal lefelé fektetett könyvön. Lehajoltam érte, majd közelebb emeltem a szememhez, hogy el tudjam olvasni a címét. A titkos kert.

Nekem semmit nem mondott a cím, ahogy az író neve sem, így hát visszatettem a könyvet oda, ahol találtam, majd végre a könyvespolchoz sétáltam.

Életemben sem igazán voltam az a könyvmoly típus, a kötelező olvasmányokat általában megszereztem filmen, vagy rövidítve olvastam csak. Így nem is tudom, mire számítottam, mikor végigjártattam a tekintetem a könyvek címein.

Nem ismerem, nem ismerem… Várjunk csak… Austen? Shakespeare? 12 évesen? Mi lesz még ezek után? Tolsztoj?

Nem, azt nem találtam.

A könyves polc előtti kalandozásomat követően a szoba másik sarka felé indultam, és rá kellett jönnöm, hogy az ottani hatalmas polcon semmi sincs. Legalábbis semmi olyasmi, ami egy gyerekszobába illene.

Volt viszont ott mindenféle gyógyszer, injekciós tűk és különféle műszerek, amikről még azt sem igazán tudtam megállapítani, hogy hol kezdődnek és hol végződnek. Nemhogy még azt, hogy esetleg mire valók.

Borzongva hagytam ott azt a sarkot és érkeztem meg a hatalmas fekete zongorához. Nem igazán tudtam hangszerben gondolkodni, de akármennyiben lemertem volna fogadni, hogy ez a darab rengeteget érhet.

Mitől vagyok ilyen okos? Hatalmas volt, csillogóra polírozott és cikornyás arany betűkkel valamiféle márka volt ráírva, amit a kevés fény miatt nem tudtam elolvasni. Emellett látszott, hogy nagy becsben volt tartva, egy karcolás sem volt rajta, és míg máshol, ahol zongorát láttam, mint például Liz házában, virágos vázát tesznek a tetejére, itt csak egy szép mintás lila terítővel volt letakarva. Felhajtottam a tetejét, majd anélkül, hogy bármelyik hangot szóra bírtam volna végigsimítottam a billentyűkön.

Majd összerezzentem, mikor hirtelen meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Megpördültem a tengelyem körül és Elle-t láttam, ahogy az ajtót résnyire kinyitva bekukucskál. Rám nézett, én pedig visszanéztem rá.

Bámulatosan megváltozott az arca. Újra tele volt reménnyel. Ez pedig jelentős önelégültség-hullámot idézett elő nálam.

-      Alszik már? – formálta ajkaival hangtalanul a szavakat.

Csak bólintottam.

-      Jöjjön! – suttogta.

-      De itt kell maradnom! – feleltem ugyanolyan halkan. – Nem hagyhatom itt!

Az asszony azonban ellentmondást nem tűrő szigorral megragadta a kezem, és kihúzott a helyiségből. Azután szembefordított a Dana szobájával, szemközti ajtóval.

-      Az lesz a te szobád. – mondta, most már hangosan. – Itt leszel a közelben, és legalább te is pihenhetsz egy kicsit. Ha bármire szükséged van, csak szólj. Fürdő a folyosó végén,

-      Nagyon köszönöm, de-

-      Akkor csak fogadd el. Elvégre… hamarosan úgyis eldől minden.

-      Ezt meg hogy érti?

-      Megtalálták a tökéletes donort.

-      Tessék? – ráncoltam a homlokom. – Mikor lesz a műtét?

-      Holnapután.

-      Dana tud róla?

Elle leszegte a fejét.

-      Még nem. Épp csak az imént telefonáltak a kórházból. De nem akartam felébreszteni, hadd pihenjen végre.

Bólintottam.

-      Akkor talán nem lenne mégis jobb, ha ott maradnék-

-      Semmi szükség a hősködésre. – szakított félbe. - Már a jelenléted is hatalmas áldás a számunkra. Ezért pedig nem tudok elég hálás lenni.

Nem tudtam erre mit mondani, így csak biccentettem, mire Elle mosolyogva távozott.

Lenyomtam a rézkilincset, és benyitottam a szobába.

A villanyt nem oltottam fel, nem akartam, hogy a helyiség külseje elvonja a figyelmem azokról a sokkal fontosabb dolgokról, amikkel most tele volt a fejem.

Az ajtóval szembeni hatalmas ablakon bevilágított a Hold, ezüstös derengésbe borítva az egész szobát. Árnyékokat és világos foltokat láttam csupán. Odatapogatóztam a legnagyobb sötét folthoz, abban reménykedve, hogy az lesz az ágy. Azt terveztem, hogy nem fogok aludni. Úgysem voltam fáradt. Ruhában maradok, és az ágyon ülve töröm majd tovább a fejem.

Lehuppantam az ágyra, de valami már volt ott. Valami kemény.

-      Áucs! Hé, haver, nézz már a feneked alá, mielőtt leülsz valahová! – kiáltotta valaki.

Kitapogattam az ágyat magam mellett. A dolog, amire ráültem valaki térde volt. Valaki ült az ágyamon. A hangja férfihang, furcsa akcentussal beszélt, amit nem ismertem.

-      Hé, ne fogdos! – tiltakozott a hang tulajdonosa.

Az éjjeliszekrény alakú sötét folt felett megtaláltam az olvasólámpát, kis keresgélés után még a kapcsolóját is. Ahogy felkattintottam, egyből arra felé néztem, amerre korábban ülhettem és megpillantottam egy srácot.

Annyi idős lehetett, mint én, rövidre nyírt fekete haja és napbarnított bőre volt, világoskék farmert és fekete kapucnis pulcsit viselt. Úgy bámult rám, mintha valami rémet látna, de közben a száján ott bujkált egy furcsa, lenéző mosoly.

-      Mi van? – kérdeztem mogorván.

-      Népszerű voltál a sulidban, igaz? Máskülönben tuti reflexből megnéznéd a felületet, ahová leülsz. Sosem lehet tudni. Rajzszög, rosszabb esetben rágó.

-      Ki vagy te? – kérdeztem, és közben lejátszottam a fejemben a korábbi beszélgetésemet Elle-el, hátha említette ezt a fiút. Nem, nem említette.

-      Sok nevem van. – vigyorgott büszkén.

-      Jaj, kérlek! Ne gyere valami gyerekes filmes dumával!

-      Nem, tényleg sok nevem van!

-      Értem. És hogy hívnak?

-      Általában csak úgy, hogy „Gyere ide!”.

Felhúztam az egyik szemöldököm.

-      Most azt hiszed, vicces vagy, ugye?

Gúnyosan nevetett. – Igen, pontosan azt hiszem. De ez most nem lényeges. Azért jöttem, hogy szóljak, sipirc, vissza, oda, ahonnan jöttél. De nagyon gyorsan.

-      Tessék?

-      Fentre.

Na persze, mintha ezt én dönthetném el. Amíg akartam volna, sem tudtam visszakúszni, de most, hogy már ide kötött valami, mintha valami hatalmas vasmacskát kötöttek volna a lábamra. Itt tart, és nem mozdulhatok.

-      De hát, nem mehetek! – ellenkeztem, majd rádöbbentem, hogy egy tök ismeretlen gyerekkel beszélgetek, olyan témáról, amiről neki elvileg fogalma sem szabadna, hogy legyen. És különben is, ki vagy te, hogy visszazavarj?

-      Azt mondják, Afrikában a legrosszabb az oktatási rendszer. Azok az okosok, akik ezt kitalálták, minden bizonnyal nem látták még az angyal-sulit Fent.

Megrökönyödve bámultam rá. Mekkora az esély arra, hogy véletlenül választotta pont ezeket a szavakat? És ha nem utalt velük az én tudatlanságomra, akkor hogy függtek logikusan egybe a korábbi megnyilvánulásaival?

Mikor első megrökönyödésemből sikerült magamhoz térnem… akkor következett a második. Mikor a másodikból is, megráztam a fejem, mintha azt hittem volna, hogy rosszul hallok, majd tettem egy fenyegető lépést felé.

-      Utoljára kérdezném meg, ha lehet. Ki a jó fene vagy te?

-      Ez nem rád tartozik. – fonta karba kezeit a mellkasán, majd makacsul vizsgálgatta az arcomat. - Ez csak Dana Stevens-re, és rám tartozik.

A szívem kihagyott egy dobbanást.

-      Akármi is az, ha köze van Danához, akkor köze van hozzám is! Én vagyok ugyanis az ő-

Fogalmam sem volt, hogyan is akartam eredetileg befejezni a mondatot, anélkül, hogy az az „én” személyes névmást, az „angyal” főnevet és a „lenni” ige egyes szám első személyű alakját használtam volna. De erre nem volt szükség. Kis betolakodóm ugyanis félbeszakított, még mielőtt odáig juthattam volna.

-      Igen, igen, tudom, hogy angyal vagy. – legyintett unottan. - Csak tudod nekem meg van egy lerendezetlen ügyem Dana-val, és nagyban megnehezíted a dolgom. Épp ezért kérlek még egyszer, ezúttal szépen, hogy most rögtön húzz szépen vissza a többi angyalka közé, és vissza se gyere, amíg nem végeztem.

-      Mert különben mi lesz?

Nekem egy ilyen kis porba fingó jött-ment ne parancsolgasson. Még a fenekén van a tojáshéj, jobb lenne, ha nem pattogna nagyon.

De ő csak nyugodtan vállat vont, pedig szinte biztos voltam benne, hogy a bennem tomboló féktelen harag – amire nem nagyon találtam magyarázatot, akárhogy is forogtak a kerekek az agyamban – kiült az arcomra is.

-      Akkor én küldelek vissza. De a tested itt marad majd, azt pedig… hogy is mondjam… lakhatatlanná teszem, arra az esetre, ha még vissza akarnál térni bele.

-      Ki akarsz űzni a testemből? – hitetlenkedtem.

-      Komolyan, mondom, ez a fiú egy született zseni! – röhögött pimaszul. - Mondd, ezt magadtól fogalmaztad meg ilyen szépen? Vagy segített valaki?

-      Mit mondhatnék? – vetettem oda neki gúnyosan. - Mindig is volt tehetségem. De azt hiszem, az nem az én értelmi képességeimet minősíti, hogy még mindig nem tudom, ki a franc vagy te… Vagy… várj egy kicsit? Ó, hogy én milyen egy idióta vagyok! Hiszen már kétszer rákérdeztem, – elgondolkozó fejet vágtam. – és te nem válaszoltál rá. Ezek szerint Ausztráliában sem lehet annyira jó az oktatás. – végre rájöttem: az akcentusa ausztrál, és ezt most fel is használtam ellene. - Vagy csak nem szentelnek külön figyelmet az agyilag visszamaradottaknak, mikor a szövegértelmezést tanítják.

-      Te nem vagy épeszű.  – csóválta a fejét. - Tudod, hogy kivel szórakozol?

-      Egy délivel. – vigyorogtam.

Erre elnevette magát.

-      Ebben igazad van. Tényleg délről jöttem. Mélyen délről.

Hirtelen összeállt a kép. Világossá vált, miért olyan bátor.

-      Várj csak… te egy… ugye te nem…

Tisztán visszhangzottak a fejemben Annie szavai:

-      Ne aggódj már! Semmitől nem kell tartanod. A Földön szinte mindenkinél erősebbek vagyunk. – legyintett, mikor rákérdeztem, nem akarnak-e majd kinyírni.

-      Még az elnöknél is? – hitetlenkedtem, elkerekedett szemekkel és az arcomra fagyott vigyorral.

Jason felnevetett – Az elnök semmi hozzánk képest.

-      Ez biztos? – kérdeztem vissza.

-      Hát persze! – bólogatott. – Egyedül a Kaszásokkal érdemes vigyázni, de kizárt, hogy találkoznál eggyel. Nincs akkora peched!

Sokatmondó pillantást vetettem Jason-re.

-      Jason. Te voltál az őrangyalom. Miattad meghaltam. Már hogy ne lennék peches?

Erre nem kaptam választ.

-      De igen. – vigyorgott.

-      Honnan tudtad, hogy-

Félbeszakított a mondandóm kellős közepén.

-      Nekem is van tehetségem.

Ugye nem gondolatolvasó? Jézus, az mekkora pech lenne.

-      Szóval te vagy a Kaszás? Nagy K-val?

Megrázta a fejét.

-      Nem. Én egy Kaszás vagyok. De ettől függetlenül ugyanúgy nagy K-val.

-      És mit akarsz-

Úgy akartam befejezni a mondatot, hogy „Danától?”, de ő megint közbevágott. Egy következtetést már levontam: A Kaszások nem túl jól neveltek.

-      Hármat találhatsz…

Ugyanúgy tudta, mint én, hogy találgatásra semmi szükség. Elég volt ránézni az önelégült képére, és máris láttam, hogy miért van itt. Bár azt hiszem ez már pusztán a foglalkozásából is elég nyilvánvaló lett volna.

-    Csak a testemen át. – sziszegtem.

Egy ismeretlen ösztön töltött fel olyan elképesztő dühvel, amihez foghatót nem sűrűn éreztem. Kis Kaszás barátom felnevetett.

-    Milyen kár, hogy az nem olyan könnyen kivitelezhető.

-    Tűnj el innen. – a hangom fenyegetően csengett, és az érzelmek mögött valós elhatározások kezdtek születni, mégpedig arra vonatkozóan, hogy mihez is kezdenék ezzel a kis idegesítő mezőgazdásszal, ha a kis terveivel együtt nem takarodik el nagyon sürgősen.

-    Jól van, na, nem kell kétszer mondani! – kiáltotta, a kezeit védekezőn maga elé tartotta, de az undok vigyor megint megjelent az arcán.

-    De, úgy tűnik, mégiscsak kell.

Nem válaszolt semmit, csak fenyegetően nézett.

-    Megmutassam, merre van a kijárat, vagy megoldod egyedül is? – kérdeztem, miközben karba font kézzel méregettem őt az éjjeliszekrény mellől.

-    Figyelmeztetlek. – kezdte, miközben felemelkedett az ágyról. – Ha közém, és az ügyfelem közé állsz, nem csak én fogok nagyon-nagyon megdühödni. A kis angyal haverjaid lenyakaznak, ha beleszólsz a lány sorsába. Ne tégy semmi ostobaságot!

-    Ha az a sorsa, hogy meghaljon, meg fog halni. Ahhoz nem kellesz sem te, sem én. – Próbáltam logikusan érvelni, közben elképzeltem, milyen Annie, ha nagyon-nagyon bedühödik. Végül arra jutottam, hogy ilyen esetben hamarabb használnám a „nevetséges” szót, mint a „félelmetes”-t a „rémisztő”-t, vagy éppen