három ,,

„Tégy egy lépést sorsod felé, és észre fogod venni,

hogy az is mozdul feléd.”

/Selvarajan Yesudian/

 

 

DANA

 

Már gyerekként is utáltam a pesszimista embereket.

Sajnos életem jelentős részében ilyenek vettek körül.

Én személy szerint mindig próbáltam pozitívan gondolkodni. Hittem abban, hogy a sok rossz után majd egyszer csak jó fog következni, hogy majd a tengernyi kínt és szenvedést egy boldog, vidám korszak követi majd, ahol mindig lesz ok a mosolyra. Hiszen végsősoron ezért érdemes optimistának lenni.

 

Talán ezért is örültem annyira, mikor az a Nathaniel nevű fiú gyakorlatilag az égből pottyant a szobámba. Úgy éreztem, ez végre egy olyan esemény, amely talán kiegyenlíti a rengeteg negatív dolgot, ami az utóbbi hetekben történt velem.

Az egész valahogy hihetetlennek tűnt. Olyan volt, mint azok a régi filmek, amiket együtt néztünk anyával még azelőtt, hogy beteg lettem volna.

De azután, innen három éve és öt hónapja diagnosztizálták nálam a betegséget.

Azok után, amin keresztülmentem, a látogatóm váratlan feltűnése valóságos csodának tűnt. Mint egy furcsa, túlságosan élénk álom, egy tündérmese, amely valahogy egyik pillanatról a másikra megvalósult. Hogy miért lett így arról akkor még fogalmam sem volt, ahogy arról sem sejtettem semmit, hogy milyen következményekkel jár majd.

Egy szomorú, komor napra ébred a világ a házon kívül. Annak ellenére, hogy még csak délelőtt volt, az eget sötétszürke felhők takarták, az esőcseppek pedig egyenletes, megnyugtató ütemet vertek az ablakomon.

Egy vidám, felszabadult, örömteli nap volt ez a házban. Az én szobámon kívül legalábbis mindenképpen. Anya és a kis hugicám öt nap után végre hazatérhettek a kórházból. Rajtam kívül mindenki, még a cselédek és a szakácsnő is lent voltak a nappaliban, hogy fogadják őket.

Sajnos meglehetősen bonyolult és kockázatos lett volna levinni engem is oda. Az infúziótartó állvány nem tartozik azok közé a dolgok közé, amiket túl könnyen lehet mozgatni. Pláne akkor nehéz megoldani, ha valakihez kötve van. Valakihez, akinek leukémiája van.

Persze, ez egy olyan kellemetlen dolog volt, amihez már többé-kevésbé hozzászoktam – időm volt rá bőven – így nem voltam annyira szomorú. Reméltem, hogy idővel majd én is láthatom a picit.

Az utóbbi néhány hét azonban még a szokásosnál is megerőltetőbb volt számomra. Végre megtalálták nekem a tökéletes donort, az átültetés időpontja pedig erre a hétre esett.

Az idő közel sem volt elég ahhoz, hogy hozzászokjak a gondolathoz. Kezdetben nem értettem, miért volt az a bizonyos dátum olyan nagy hatással az azóta elmúlt időszakra. De idővel azt hiszem, megértettem. Arra a következtetésre jutottam, hogy a bizonytalanság sokkal könnyebb, egyszerűbb volt, hisz nem kellett amiatt a bizonyos nap miatt aggódnom. De így, hogy napra, sőt órára és percre pontosan tudtam, mikor műtenek majd, sokkal rosszabbul éreztem magam. Az édes bizonytalanság a végéhez ért.

Viszont azzal, hogy ő megjelent, újra úgy tűnt, még sincs minden kőbe vésve és igenis van esélyem, méghozzá sokkal több, mint hittem.

Már gyerekként is utáltam a pesszimista embereket.

Sajnos életem jelentős részében ilyenek vettek körül és akármennyire is próbálkoztam, idővel belőlem is az lett. Persze ez a folyamat általában nem egyik napról a másikra megy végbe, de mégis van egy bizonyos pont, ami igenis megváltoztat, megkeseríti az életet, egy pillanat, ami akkor úgy érzed az egész létezésed értelmétől fosztott meg.

Ezek persze az adott pillanatban nagyon fájnak. De ahogy múlik az idő, többnyire eltörpül az a sajgó érzés, amit az ember szívében hagy. El nem múlik soha. Persze az is lehet, hogy csak én voltam világéletemben ilyen peches, talán másokkal nem így van. De igazság szerint ebben nem nagyon hiszek. Ha mégis így van, akkor végleg kijelentem: az élet igenis igazságtalan.

 

 

NATHANIEL

 

Éreztem, hogy egy puha, meleg kéz az arcomhoz ér, majd óvatosan a nyakamra csúszik, kitapintva a pulzusomat. Ezt egy megkönnyebbült sóhajtás követte.

Kinyitottam a szemem. Így sem láttam semmit, csak a vakító fényt fentről. Egy pillanattal később a kép kitisztult és egy arc úszott be a látószögömbe, egy apró, jellegzetes kis arc. A szemei a legfurcsább, de ugyanakkor leggyönyörűbb szemek voltak, amiket valaha láttam – különös, acélkék színben csillogtak. Az orcája kicsit piros volt, de a bőrének többi része sápadt fehér. A haja pedig nem is látszott ki fekete-fehér kockás fejkendője alól.

Néhány centiről bámult engem. Mosolygott, de ugyanakkor furcsamód fáradtnak, betegnek látszott. Nem is gondoltam, hogy ilyenaz, ha valakinek leukémiája van. Mégis tele volt élettel. Az alkaromra támaszkodva feltoltam magam, majd törökülésbe helyezkedtem a kövön.

-      Szia! – köszönt hatalmas mosollyal. – Dana Stevens vagyok! – A neve megkongatott bennem egy harangot.

Hozzá küldtek.

-         Szervusz, Dana. – viszonoztam a köszönést és hunyorogva felé nyújtottam a kezem. – A nevem Nathaniel.

Erőtlenül megszorította a kezemet. A bőre jéghideg volt. – Nagyon örülök, Nathaniel! – nevetett

Úgy néztem a lányra, mintha kísértetet látnék.  Bizonytalanul felültem, közben a tarkómat dörzsölgettem a kezemmel. Lassan körülnéztem, közben kicsit elszégyelltem magam. Így, hogy nem fenyegetett már a halál, hanem szépen túlestem rajta, a szolíd álarcom, amit életem utolsó heteiben öltöttem magamra darabokra tört, és előbukkant mögüle a valódi énem.

A valódi énem minden egyes porcikája irtózott ettől az egésztől és a legutolsó dolog, amit akartam, az egy kislányka pesztrálása volt. Hiába az angyali agymosás, hiába magyarázták el többször is, szájbarágósan, hogy mi mindent kell majd megtennem, és hiába egyeztem bele, most mégis a pokolba kívántam az egészet. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek a helyzettel, hisz arra nem igazán kaptam utasítást, hogyan bájcsevegjek egy tíz… - összeráncolt homlokkal végignéztem a kislányon – na jó, talán tizenegy éves kölyökkel.

Sosem volt kisebb testvérem, a gyerekeket egyenesen utáltam.

Ettől függetlenül volt benne valami, ami megfogott. Rettenetesen erős volt a kisugárzása, hihetetlen, megfoghatatlan energia áradt belőle, ami addig sosem tapasztalt melegséggel töltött el. „A Kötelék.” – mondta Annie.

Ó, remek, már ezt is felismerem.

Valami azonban nem volt rendben Dana-val. Látszott rajta, hogy nagyon beteg. 

Itt kell maradnom. De hogy miért? És ez vajon jó Dana-nak? És...? Nem, a kérdésekből bőven elég volt mára. Ha így folytatom, ott alszunk.

Az elmélkedésemet hangos bippegés szakította félbe. Dana is összerezzent, majd felsóhajtott és hátrapillantotta válla fölött.

A szoba hatalmas volt. A falai halványsárgák, az egyiket szinte teljes egészében hatalmas, sötétlila függönyök fedték, amik valószínűleg ablakokat rejtettek.

A helység közepén egy színes sziklákkal körberakott körben föld volt, a földből pedig egy fa nőtt ki. Az egészet egy üveghenger ölelte át, melynek a teteje a plafonon keresztül haladva egészen a tetőre nyúlt ki. Onnan áradt be a fény, amely sejtelmes homályba vonta az egész szobát.

A henger körül az egyik oldalon íves fekete bőrkanapé foglalt helyet, mely a henger felé nézett, a másikon pedig egy ugyanolyan kecsesen ívelt könyvespolc állt, több száz színes könyvvel. Egy gyerekszobában vékony mesekönyvekre számít az ember, de Dana szobájában inkább több száz oldalas kötetek sorakoztak egymás mellett a diófa polcon.

A könyveken látszott, hogy gazdájuk használja őket. Nem úgy a lefüggönyözött ablakkal szemközti sarokban álló szekrényen sorakozó babákat, vagy a hatalmas babaházat. Biztos voltam benne, hogy ha nem egy gazdag családról lenne szó, szobalánnyal meg minden, akkor vastag porréteg, sőt akár pókháló is fedhetné a szépen megmunkált, minden bizonnyal kézzel elkészített óriási játéképületet és lakóit.

A másik sarokban egy hatalmas, gyönyörű zongora állt, előtte alacsony kis paddal, szintén fekete bőrborítással.

Majd hirtelen rájöttem, hogy ha kivennénk a játékos sarkot, az egész szoba olyan lenne, mint egy felnőtté. Úgy tűnt, új értelmet nyer, a „Neked nem volt gyerekszobád?” kérdés. Számomra mindenképpen.

A hengeren túl, a fal mellett ott állt Dana ágya, egy hatalmas franciaágy. És akkor feltűnt, hogy ez mégsem egy átlagos szoba, mert volt ott valami, amit a kanapétól és a kanapétól nem láttam eddig.

Az ágy mellett bonyolultnál bonyolultabb szerkezetek és masinák sorakoztak. Villogó, csipogó, fehér, hűvös, kényelmetlen orvosi műszerek. Infúzió állvány. A hideg kirázott az egésztől.

És az egésznek a kellős közepén ott ült Dana. Szó szerint ült. A nagy ágyban, vastag paplan és gondosan felrázott párna közt, világoskék pizsamában. Ezúttal kendő nélkül.

Szégyellem, mennyire megdöbbentett mikor megláttam. Korábban csak a szemeit figyeltem, az arcát, hisz olyan közel volt, de mikor a bippegésre hátrébb húzódott, és újra rá figyeltem, szinte sokkolt a felismerés. Egyáltalán nem is volt haja. Kopasz kis feje akár csak egy sápadt labda, amelyre egy gyönyörű szempárt, finom orrot és egy lágy ívű szájat tettek. És a szája most lefelé görbült, ahogy meglátott engem.

-      Bocsánat. – mondtam halkan. – Szeretnéd, hogy kimenjek?

-      Nem, dehogy! – ellenkezett hangosan. – Szó sincs róla. Örülök, hogy itt vagy! – Odasétáltam az ágyához, és leültem az infúziós állvány mellett álló karosszékbe. - Tudod, - folytatta halkabban. -  nem túl gyakran látogatnak meg. – Az utolsó mondatot már csak suttogta, miközben bizalmasan közelebb hajolt hozzám. – Szerintem félelmetesnek gondolnak.

Elállt a szavam. Nagyon megdöbbentem, hogy ilyenek járnak a fejében. De éppen hogy kezdtem feldolgozni a hallottakat, Dana elnevette magát. Erre én is elmosolyodtam. Milyen édes kislány.

És már akkor éreztem, hogy hozzá tartozom. Ez valami olyasmi volt, ami hirtelen jött és meg sem próbáltam megérteni. Nem is éreztem szükségét, hogy megértsem. Teljesen természetesnek és magától értetődőnek hatott az egész.

Hogyan fogom megmenteni? A kérdés is, annyira hirtelen érkezett. A másik csak később követte: Meg kell mentenem?

-      És akkor tényleg te vagy az? – érdeklődött udvariasan leplezett kíváncsisággal.

Milyen furcsa… Ennyi idősen mások barbie-znak, és édességet követelnek. Normális az, hogy ennyire éretten viselkedik? Vagy csak én ítéltem meg rosszul a korát…

Na de ennyire?

-      Kinek kellene lennem? – mosolyogtam rá.

-      Hát tudod… Te vagy az őrangyalom. – mondta.

Mintha valami teljesen magától értetődő dolgot közölne.

Kis időbe tartott, mire a leesett államat felvakartam a szőnyegpadlóról, majd újra rögzítettem a helyén. Nem tudtam, miként kell reagálnom az ilyen helyzetekben. Nem kaptam semmiféle angyal-kódexet, sem házirendet.

-      Igen. Azt hiszem. – próbáltam meggyőzően mosolyogni.

-      Nagyon-nagyon régóta várok már rád. – suttogta, a szemei boldogan csillogtak.

Hanyadszorra is hallom ezt ma? Vajon meddig fogom még számolni? Matekból sosem voltam jó.                                                                     

-      Most itt vagyok. - mondtam halkan, és esetlenül a takarójára helyeztem a kezem.

 

Az egész délutánt végigbeszélgettük Dana-val. Időnként benézett hozzánk a szobalány, Amélie, hogy lecserélje az infúziót vagy ételt hozzon neki és egyszer még Elle is meglátogatta őt, a délutáni gyógyszradagja után.

Rengeteg mindent megtudtam Dana-ról.

Tizenkét éves volt. Három éve diagnosztizálták nála a leukémiát, azóta az élete gyökeresen megváltozott. Magántanárnál tanulja azt, amit a többi gyerek az iskolában, nagyon ritkán mehet csak ki a lakásból, és bár csontvelődonort már találtak neki, az átültetés még nem történt meg.

Az utóbbi három év rendkívül megterhelő volt számára, de úgy láttam, hogy nagyon kitartó és hatalmas élni akarás van benne.

-… és ha megvolt a műtét, utána kell még várnom pár évet, hogy meglássa a doki, hogy sikeres lett-e a műtét. Utána pedig ugyanúgy élhetek majd, mint a többiek.

-      Az  mikor lesz? – kérdeztem kíváncsian.

-      Még nem lehet tudni. De remélem, hogy nagyon hamar. Már kezdem unni a Harry Pottert. – mutatott az éjjeliszekrényén sorakozó könyvsorozatra.

Nem igazán voltam képben a kis varázslótanonc sztoriját illetően, - az addig elkészült filmekhez volt csak szerencsém – így kissé meglepett, hogy milyen vaskosak is azok a könyvek.

-      Hűha. – nyögtem ki végül. – Hányszor olvastad el őket?

Követte a pillantásom, és odanyúlt a legfelső példányért. Annyira vaskosnak tűnt, olyan nehéznek az ő kis törékeny kezéhez képest, hogy egy pillanatig küzdenem kellet, míg legyőztem a kényszert, ami arra bíztatott, hogy nyúljak én magam a könyvért, hátha ő nem bírja el. De végül elhallgattattam az ösztönt és rezzenéstelen arrcal figyeltem, ahogy a gerincénél megfogja, majd felém nyújtja a kötetet.

-      Ez jelent meg legutóbb, ezt tizenötször. A többit körülbelül huszonhétszer. Már nem is nagyon számolom.– vigyorgott.

Elismerően füttyentettem, de ugyanakkor rossz érzés töltött el.

Én személy szerint diákként mindig örültem, ha hiányozhattam az iskolából. Sosem vettem komolyan az egész tanulásos mizériát, nem volt rá szükségem, úgyis örököltem volna apám vagyonát.

De a gondolat, hogy bármilyen mértékben el legyek szigetelve a társaimtól hátborzongató volt. Egy magántanár nem adhat tapasztalatot, és nem lehet a barátod sem.

Arra gondoltam, hogy milyen jó dolog, hogy Dana ilyen komoly és ilyen éretten gondolkodik. Így talán nem lesz annyira furcsa számára, ha egyszer újra kiléphet a világba.

-      Ilyenkor mire gondolsz? – kérdezte hirtelen Dana félbeszakítva a merengésemet.

-      Te-tessék? – Megráztam a fejem, hogy vissza tudjak térni a Föld nevű bolygóra.

-      Észrevettem, hogy gyakran vágsz ilyen muris képet. – kuncogott. - Olyan, mintha valamin nagyon agyalnál.

Ennyire látszik?

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés