kettő ,,

„…ha érzéseim megsemmisülnek, ha a testem meghal (.),

már semmiféle létezés nem lehetséges?”

/Lev Tolsztoj/

 

 

Fekve tértem magamhoz.

Kinyitottam a szemem: alattam hófehér, makulátlan járda. A kő nem volt hideg, de nem is forró, így ép tenyérbőrrel megúsztam a feltámaszkodást. Ahogy felegyenesedtem, és körbenéztem, egy zsúfolt, de teljesen csendes pályaudvaron találtam magam.

Az emberek körülöttem halványszürke ruhát viseltek, de akadt köztük egy-két talpig fehérbe öltözött alak is. Lenéztem magamra: rajtam is szürke rövid ujjú póló és szürke farmernadrág volt. Na ennyit a bőrdzsekimről… Ahogy ez a gondolat megszületett, máris a semmiből megjelent a dzsekim, csak szürke kiadásban.

A szám tátva maradt, ahogy végigsimítottam a legsimább bőrön, amit még Franciaországban vettem. Szakasztott úgy nézett ki, mint az, ami legjobb tudomásom szerint a házunk előszobájában lógott valahol.

Kíváncsian húztam fel a pólómat, hogy lássam, vajon mennyire súlyos a sérülésem. Döbbenten konstatáltam, hogy a sebnek – a vérrel együtt – nyoma sincs.

A fejem viszont lüktetett, mintha valaki összeütött volna két cintányért a fülem mellett. Gondolkozni sem tudtam, a fájdalom elképesztően erős volt. A homlokomhoz szorítottam a kezem, és hidegnek éreztem a bőröm.

Az égető érzés egy szempillantás alatt elmúlt, és már kutyabajom sem volt. Tuti, hogy ha ezt nagyon meggyőzően elmesélném valami nagy gyógyszergyártónak, milliókat kereshetnék vele.

De a fájdalom elmúlása csak egy dolog volt. Hirtelen, mintha nagyjából átláttam volna a dolgokat. Mindenre emlékeztem, mindent értettem. Egy valamit leszámítva. Na jó, igazából kettőt, de az első fontosabb volt.

A mellettem álló szürke alakhoz fordultam, egy középkorú nőhöz, hátha ő elmondja nekem, hogy mi történik

-      Elnézést, asszonyom. – szólítottam meg halkan.

A nő már-már felháborodva húzta fel egyik tetovált szemöldökét, majd lenézően meredt rám.

-      Hozzám beszél, fiatalember? – kérdezte orrhangon.

Nem, a jetihez ott a háta mögött.

-      Igen, asszonyom. – Legszívesebben ezt mondtam volna: „Vajon ki máshoz, nyanya?” Magamban mosolyogtam: nahát, ennyit a szelídségemről. Azt a kicsit, amit összekapartam az utolsó pár hétben el is hagyhattam valahol útközben, és most ugyanúgy arcon tudtam volna csapni ezt a nőt valami rendkívül gúnyos megjegyzéssel, mint a különös hirtelenségű lelki metamorfózisom előtt.

Na de, csak udvariasan… Elvégre nem a bunkóság mozgatja a Földet. Állítólag.

-      Hölgyem. – felelte, miközben felhúzta már amúgy is elég ráncos krumpli orrát.

-      Tessék? – értetlenkedtem.

-      Nem asszonyom, hölgyem.

-      Ó, értem, elnézést. – Pöffeszkedő vén tyúk. Megköszörültem a torkom. – Elnézést, hölgyem, meg tudná mondani, hogy hol vagyok?

-      Azt senki nem tudja – sziszegte, és dölyfösen elfordult tőlem. - Maga szerint, ha tudnám, akkor nem hívattam volna már ide egy taxit?

Erre nem tudtam mit mondani. Úgy tűnik, a nő nem igazán tudja, hogy mi is történt vele. És ha ez a helyzet, akkor a lelki állapotát, és a modorát figyelembe véve talán nem éppen nekem kellene szembesítenem a helyzettel. Ezt az örömöt meghagyom valaki másnak.

Egyszer csak az egész tömeg mozgolódni kezdett, elhangzott egy-két meglepett felkiáltás, majd mikor körülöttem minden zaj elhalt, zakatolásra lettem figyelmes.

Már-már elegáns lassúsággal egy hófehér vonat siklott be a hófehér síneken a hófehér állomásra. Halvány fogalmam sem volt, hogy ez hirtelen miért keltett ekkora izgalmat, de biztos voltam benne, hogy valami fontos dolog történik.

Alighogy beérkezett a szerelvény, mindenki mozdulatlanná dermedt. Hirtelen kinyíltak az ajtók, és a kocsikból színes alakok léptek ki. Az egyik hozzám legközelebbi jövevény elindult felém, a szemét közbe végig rajtam tartotta.

A tömeg döbbenten vált ketté előtte, hogy utat adjon neki. De ő néhány méterre tőlem megállt, és továbbra is kitartóan nézett felém. De vajon tényleg engem? Hátrafordultam, de a mögöttem állók is mind engem néztek, úgyhogy visszafordultam, és néztem az aprócska alakot.

A kislány olyan törékenynek tűnt, hogy azon csodálkoztam, hogy a könnyed szél, mely hosszú piszkosszőke hajával és sötétkék térdig érő ruhájával játszott, nem ragadta magával őt is. Nem lehetett csak körülbelül 8-10 éves, de korához képest magas volt és nagyon vékony. Az arca, mint egy tündéré, nagy kék szemei csak úgy csillogtak a napsütésben, arcán pedig halvány mosoly ült, mely mikor találkozott a pillantásunk szélesebbé és láthatóbbá vált.

Majd a karjára csatolt ezüst karórára meredt, és hirtelen mintha remegés futott volna végig rajta. Megint rám pillantott, aztán megint az órára, végül megint rám. Odasétált hozzám, de közben leolvadt a mosolya.

-      Nathaniel Harper? – kérdezte alig észrevehető bizonytalansággal a hangjában.

-      Igen.

Közelebb lépett, lábujjhegyre ágaskodott és megpofozott. A döbbenettől nem jutottam szóhoz. A közelemben állók közül néhányan kinevettek. Erre a lány rájuk pillantott, és egy csapásra elhallgatott mindenki, majd a nézőseregünk feloszlott.

-      Te meg mit keresel itt? – kérdezte dühösen, újra felém fordulva.

Kis híján elnevettem magam.

-      Igen, én is ezt kérdezem magamtól. – feleltem, az arcomat dörzsölve.

-      De hát… neked nem szabadna itt lenned! Még nem! Te még nem… - még mindig dühös volt, de látszott, hogy egy kicsit össze is van zavarodva. Na, akkor már legalább ketten vagyunk.

-      Elárulnád, hogy mi ez a hely? – kíváncsiskodtam. – Mégis hol-

Egyetlen pillantással elhallgattatott.

–     Majd később. Most először ordibálnom kell valakivel! – gonosz vigyor jelent meg az arcán. Reménykedtem, hogy az a valaki nem én leszek. És van Isten – vagy nincs -, nem rám értette, ugyanis a következő pillanatban felnézett és így szólt szigorú hangon: - Jason, told ide a lusta feneked! – Kis szünet. – Renben, de siess! – kiáltotta Annie újra, bár nem hallottam, kinek szólt.

Kicsit mintha lazább lett volna a testhelyzete, mélyet lélegzett, majd rám nézett.

-      Kérdés, észrevétel, hozzászólás? – kérdezte már-már unott hangon.

-      Van. Ki vagy te? Hol vagyok Mi történt velem?

-      Az első kettőre tudom a választ. A harmadikkal meg kell várnunk Jasont.

-      Remek.

-      Nem igazán.

-      Ó. De akkor az első kettőt…

-      Mi van az első kettővel?

-      Úgy értem, azokra kaphatnék választ? – pontosítottam.

-      Majd ha Jason megérkezik.

Szinte végszóra, néhány szempillantás múlva egy újabb sötétkék ruhás alak jelent meg mellette. A fiú négy-öt évvel lehetett fiatalabb nálam. Az arcát szeplők borították, de ugyanolyan szőke haja volt, mint a kislánynak. Kicsit magasabb volt nála, a karjai vékonyak voltak, de a hangja meglepően mély volt, mikor megszólalt.

-      Mi a baj, hugi? – hatalmasat ásított. – Nem találod a macidat?

-      Inkább neked kellene vigyáznod a sajátodra! – bökte a könyökével jó erősen oldalba a lány. – Mondd csak, nem ismerős ő neked valahonnan? – kérdezte számonkérően, rám mutatva. Én pedig, ha így folytatják kedélybeteg leszek. Miért kell mindenkinek engem bámulni?

Jason, mintha csak akkor vett volna észre – és valószínűleg így is volt – végigmért tetőtől talpig, majd megütközve felkiáltott.

-      Nathaniel! Te mi az ördögöt keresel itt?

-      Megbolondultál? – szólt rá a kislány. – Ne mondd olyan hangosan, még meghallják Lent! – az utolsó szót már csak suttogta, és aggodalmaskodva lefelé mutatott.

-      Jaj, Annie, ne légy már olyan gyerekes! Ezer év alatt már igazán kinőhetted volna! – intette le Jason, majd újra felém fordult, kíváncsi pillantással a szemében. – Szóval? Mit keresel itt?

-      Fogalmam sincs. – mondtam őszintén. – Lelőttek, és itt ébredtem.

-      De neked még nem szabadna itt lenned! – kiabálta, már majdhogynem kétségbeesetten.

Ebből már kezdett nagyon elegem lenni.

–     Ne kezdd már te is, légy szíves!

De Annie közbeszólt.

–     Még van bőr a képeden, és őt hibáztatod? – kiabálta Jasonnek. –  Te nem voltál ott! Ő volt az egyetlen feladatod, és képtelen voltál vigyázni rá! Mikor hagytad el, mondd csak?

Jason dühösen motyogott valamit, de egy szót sem értettem az egészből.

-      Ne hazudj! – szólt rá Annie, és felém fordult. – Mikor hagyott ott? – kérdezte  szúrós tekintettel.

-      Hogy, mi? – Ez is azon tipikus pillanatok egyike volt, ahol elvesztettem a fonalat. De most már nem voltam benne biztos, hogy ez feltétlenül az én hibám.

-      Azt kérdeztem, mikor hagyott ott. – ismétli el még egyszer, lassan, artikulálva.

-      Igen, hallottam. De mégis honnan kéne tudnom, hogy…

-      Nem érezted furán magad az elmúlt pár napban? – vágott közbe Annie sürgető hangon.

Jason, aki addig lehajtott fejjel hallgatott, most felkapta a fejét, készen arra, hogy megcáfolja, amit mondok, ha az nem felel meg a valóságnak.

Megráztam a fejem.

-      Nem napban. Már egy hónapja éreztem, hogy meg fogok halni. – kicsit elgondolkoztam. - Várjunk csak… Ezek szerint ő tehet az egészről?

Jason nem ellenkezett, tehát gondoltam, hogy nem tud erre mit mondani. A kérdésemre pedig konkrét választ nem kaptam, de ki tudtam következtetni a választ a továbbiakból.

-      Jason? – kérdi Annie szigorúan. – Hogy tehetted? Most miattad meghalt!

-      De hát csak egyetlen percre hagytam magára!

-      Most mondom, hogy egy hónapra! – szólok közbe.

-      Itt máshogy telik az idő. – mondja Annie kioktató hangon, jelezve, hogy ne ugassak bele olyasmibe, amiben nem vagyok biztos.

Úgy tűnt, ezzel a vitát lezártnak tekintették, de Annie továbbra is dühös pillantással méregette kelekótya ex-őrzőmet, aki szégyenében valószínűleg legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. Nos, mivel nem a földön vagyunk, ezért nem tudom, mi alá süllyedt volna, de hogy bárhol szívesebben lett volna, mint Annie látótávolságában, az hétszentség.

-      Ezért nagyon megütöd a bokád, ugye tudsz róla? – szólalt meg végül a lány úgy egy percnyi hallgatás után.

Jason lassan bólintott, de nem mondott semmit.

-      És most mi lesz? – kérdezem kíváncsian.

A lány felsóhajtott.

-      Vissza kell, hogy küldjelek.

-      H-Hogy mi? De hát hogyan? Miért? Minek?

Úgy tűnt, Annie meg sem hallotta, amit mondok. A puszta semmiből hirtelen megjelent egy lista, ő pedig olyan természetesen kezdte böngészni, mintha egészen addig a kezében lett volna.

Amíg Annie a lap tartalmát futotta át, addig Jason felém fordult.

-      Figyelj, nagyon sajnálom. – mondta bűnbánóan.

Vállat vontam.

-      Semmi baj. – füllentettem könnyedén. A fenéket nincs semmi baj, miatta haltam meg! – Elárulnád, mi lesz most velem?

-      Annie megnézi, hogy van-e valaki, akinek szüksége van rád. – felelte és közben a szemével várakozó pillantásokat vetett a lányra, aki villámsebességgel futotta át az általam így első ránézésre két méter hosszúra becsült papírtekercset. Második ránézésre volt az három is. De féltem, ha még sokáig nézegetek rá, akár négy is lehet belőle, ezért inkább Jason-re összpontosítottam.

-      Ezt meg hogy érted? Kinek lenne szüksége egy halottra?

-      Azzal, hogy miattam… nos, hogy miattam meghaltál, felborult az egyensúly. Angyal lesz belőled.

Értetlenkedve ráncoltam a homlokom. Az angyal szó bizonyára csak egy metafora volt. Talán újra élhetek, emberként, de nagyon jól kell majd viselkednem.

-      Magyarul jól megszívattál, igaz?

-      Igen. – hajtotta le a fejét és elhallgatott. – De nem volt szándékos, higyj nekem! – igyekezett tisztázni a dolgot.

Néhány pillanat múlva Annie rábökött a lapra, majd elégedetten elmosolyodott.

-      Szerencsés vagy, Jason. – mondta vigyorogva. – Üresedés van.

Kérdőn néztem rá, de egy szóra sem méltatott. Jason arca felragyogott, mint egy kisgyereké karácsonykor.

-      Akkor ezt megúsztam. – sóhajtott fel megkönnyebbülve.

-      Miről beszéltek? – tudakoltam udvariasan, rosszul leplezett kíváncsisággal. - Kik vagytok ti egyáltalán?

-      Hát angyalok! – mondja tudálékos mosollyal Jason.

Nevetni kezdtem.

-      Na jó, ne szórakozzatok velem, légy szíves! – Minden, amit addig a pillanatig elhitettek velem, most már nem számított. Most jön majd Ashton Kutcher az átverős showjával meg a stábjával, és büszkén közli velem, hogy „Átvertünk.” Én meg majd vigyorgok, mint egy nem normális és legszívesebben fejbe verném a díjjal, amit kapok.

Annie újra csípőre tette a kezét. Úgy festett, mint egy durcás kislány. Végtére is, ezen nem kellett volna meglepődnöm, hisz egy durcás kislány volt.

-      Senki nem szórakozik veled, Nathaniel Harper! – kiabálta dühösen, mire a körülöttünk álló tömeg nagy része hegyezni kezdte a fülét. Felesleges volt, ilyen hangerő mellett még a Földön is meghallották, amit ez a kis méregzsák mondott. – Nem érné meg, arra pazarolni az időt, hogy téged átejtsünk!

-      Na álljon meg a menet! – szóltam közbe. – Ő hagyott meghalni! – böktem Jason mellkasára. – És most még nektek áll feljebb? Az a baj, hogy nem veszem be elsőre, hogy létezik valami olyasmi, amit még sosem láttam?

-      De jó… - sóhajtott Jason. – Egy hitetlen.

Felhúztam a szemöldököm.

-      Mégis mit gondoltál? Hogy majd térdre borulok a nagyságotok előtt, és kezet csókolok?

-      Hát, a lenne a minimum. – vigyorgott pimaszul a fiú. Bocsánat, angyal. Vagyis… angyal-fiú. Ez milyen hülyén hangzott! Mindegy, a lényeg, hogy legszívesebben felpofoztam volna.

       Majd az angyal-fiú sokat mondó pillantással az angyal-lányra nézett. Annie megérintette a kezem.

-            Stevens. – mondja tömören, Jason-re néz.

-      Hogy micsoda? Beavatnátok engem is?

-      Most, Nathaniel Harper, - kezdte ünnepélyesen Annie, miközben kezét a vállamra helyezte. – visszaküldünk a Földre.

-      Oké, ezt értem, de miért?

-      Mert… khm… rajtad kívülálló okok miatt nem tudtad teljesíteni a Sors rád szabott feladatát. Így pedig felborul az egyensúly. Ezt ki kell ellensúlyoznunk valamivel.

Na nehogymár! Én szívok, mert Jason elszúrta?

-      Akkor, mi? Most én fogok lent gürizni?

-      Pontosan.

-      De mi a fenét?

-      Őrangyal leszel.

-      Hát ez remek! És mégis meddig?

-      Nem sokáig. Rövid küldetés lesz.

-      Hál’ Istennek!

-      Istennek ehhez semmi köze. – rázta a fejét Annie. – Egy Kaszásnak viszont annál inkább.

-      Egy Kaszásnak? Mit akartok még beetetni velem? Ó, várj, kitalálom! A Húsvéti Nyuszi lesz a postagalambom!

Egyikük sem válaszolt.

-      Jól van, na! – mondtam. – Nem kell a fapofa!

Annie Jason-re nézett, mindkettejük arca unott volt.

-      Még sokat kell tanulnia. – mondták teljesen egyszerre, én pedig automatikusan hátrálni kezdtem, mikor azok ketten elindultak felém.

 

*  *  *

 

Megérkeztem, megértettem, mehettem tovább. Földi idő szerint pontosan 5 hónappal, 15 perccel és 49 másodperccel a halálom után visszaküldtek.

Hogy mi történt a halálom és a küldetésem megkezdése között? Az akkori szavaimmal élve agymosás. Most inkább a kiképzés és felkészítés szavak közül használnám az egyiket.

Éreztem, hogy zuhanok. Valahonnan magasról, valami mély felé. A légellenállás félelmetes hangerővel jelzi, hogy köszöni szépen, jelen van, és még a saját rémült kiáltásom sem képes elnyomni a végtelennek tűnő zúgást. Pedig igyekeztem hangos lenni.

A földetérés viszonylag zökkenőmentesre sikerült. Hát igen, palacsintaként nem sok hasznára váltam volna bárkinek is. Így sem értettem, miért jó ez, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a felsőbb utasításokat?

Furcsán érzéketlennek éreztem magam, annak ellenére, hogy a látásomon kívül minden érzékemet tökéletesen működőnek találtam. Az is csak azért volt kivétel, mert nem mertem kinyitni a szemem. Őszintén féltem attól, hogy megpillantsam, hogy vajon hova is kerülhettem.

De a félelmeim néhány pillanat alatt eloszlottak. A levegőben a nedves fű megnyugtató illatát éreztem, hallottam, hogy a távolban egy locsoló spriccelte a vizet, a nyelvem hegyén pedig… valami nagyon furcsa ízt érzékeltem. Vér a számban?

Arra következtettem, hogy minden bizonnyal a becsapódásomat sikerült elbénáznom és ráharaphattam a nyelvemre.

Megnyugodtam.

Úgy tűnt a béke szigetére érkeztem. Csend van és nyugalom, nincsenek talán emberek sem…

De akkor…

Hallottam, hogy valami koppan mellettem a kövön. Nem mertem kinyitni a szemem. Már megint. Az én szerencsémmel, akár egy mini-meteor csapódhatott épp akkor abba a csendes világba.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés