egy ,,

„Attól, hogy eddig minden ember meghalt, nem biztos,

hogy ezután is minden ember meg fog halni.”

/Immanuel Kant/

 

 

 

 

Öt évvel korábban

 

 

NATHANIEL HARPER

 

A környezetemben szinte mindenki – valami elképzelhetetlen, furcsa okból – oda van értem. A srácok szeretnek velem lógni, mert népszerű vagyok. A lányok szerint helyes vagyok, bár szerintem már maga a tény, hogy én vagyok a suli kosárcsapatának egyik legjobb játékosa (ezt egyébként szintén mások állítják) elég sokat nyom a latban. Nem mintha bármelyik indok kielégítő lenne a számomra. Sosem vágytam arra, hogy istenítsenek, és a jó ég tudja, mi mindent megtennék, ha a ranglétrán néhány fokkal lejjebb kerülhetnék. Csak ez sajnos nem így működik.

Egyébként, magas vagyok és sportos, barna szemű és világosbarna hajú. Gazdag családból származom, és elkényeztetett vagyok. Túlságosan is. Ami pedig a legborzasztóbb az egészben, hogy ez senkit sem zavar, csak engem.

Már az idejét sem tudom, mikor kellett utoljára küzdenem valamiért. Az olyanoknak, mint én, minden egyszerűen csak az ölébe hullik, és ezt nem tartom igazságosnak. Ez abszolút nem fair, nem csak velem, de azokkal szemben is, akiknek kevesebbet ad az élet.

Hányan sajnálnak ezért? Fogadni mernék, hogy senki.

Nem élek titkos életet, nincsenek nagy, régóta dédelgetett álmaim a jövőre nézve, és bár igyekszem két lábbal a földön állni, ez mégsem jön össze mindig. Gyakran kiborulok, és ahhoz képest, hogy fiú vagyok, elég sokszor találom magam a depresszió határmezsgyéjén, néhány centire attól, hogy átzuhanjak a Sötét Oldalra. Azt hittem, ez csak a csajokra jellemző. Ha pedig ezt megpróbálom a srácoknak, vagy a barátnőmnek elmondani, általában csak nagyokat pislognak, mert nem értik, vajon mi bajom lehet.

Az érzéseimet utálom kimutatni, mert senki nem kíváncsi rájuk, és bár időről-időre néha újra megpróbálkozom vele, nem igazán járok sikerrel.

Talán éppen a felsoroltak ismeretében mondhatja bárki, aki valamennyire ismeri sorsom további alakulását, hogy egy szavam sem lehet, panaszkodásra okom nincs, hiszen idővel mindent megkaptam, amire vágytam. De ez azzal járt, hogy mindent el is vesztettem, amim addig volt.

Mégsem vagyok benne biztos, hogy bármit is megbántam, bár, ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem is igazán az én döntéseimen múltak a később történtek. Ez pedig egy részről megnyugtat, jelezvén, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna semmit megváltoztatni, másfelől viszont zavar a puszta gondolat, hogy a Sors mégis létezhet, és hogy elég rendesen bele is dumál az élet alakulásába. Innentől pedig érvényét veszti a „Mindenki maga sorsának kovácsa” mondás. Na nem mintha túl gyakran használnék ilyen bölcességeket, csak épp szerettem, ha lehetőségem nyílik valami megcáfolására. Igyekszem minden ilyen lehetőséget megragadni, mondhatjuk, hogy fogadom a magas labdákat.

 

Minden azon a furcsán tökéletesnek induló, és furcsán tökéletlenül végződő napon kezdődött.

Vannak helyek, emberek és érzések, amik különösen beleivódnak az ember tudatába. Ahogy az emlékek képesek egy-egy illat, vagy látvány hatására elönteni minket, ugyanúgy vannak fontos pillanatok, melyeket más momentumokhoz, dolgokhoz, akár színekhez, szagokhoz, sőt emberekhez tudunk kapcsolni.

Tisztán emlékszem, hogy aznap egy gyönyörű tavaszi nap volt. Kint a parkban a madarak csiripeltek, körülöttünk gyerekek játszottak, a vidám városi emberek pedig ezt a napszakot választották, hogy böszme nagy pórázon tartott fajtiszta vadállataikat sétálni vigyék. Unott önelégültséggel dőltem hátra a rendkívül puha – és még annál is drágább - kasmír pokrócon és bámultam fel az égre.

Mellettem a gimi legdögösebb csaja, Liz Crawford ült, ugyanolyan unatkozva, mint én. Hogy ez miért volt ennyire meglepő? Mert ez egy randi lett volna. Na nem mintha annyira ismerkedni akartunk volna, csak éppen ez így volt szokás: A legmenőbb lány általában a legmenőbb sráccal jár együtt. Az utóbbi vagyok én.

Igaz, sosem hajtottam a címre, dehát kérés nélkül nekem adták. Ki voltam én, hogy megkérdőjelezzem a közösség döntését?

-      Nézd, de jópofa! – kiáltottam fel hirtelen egy a kék égen úszó felhőre mutatva. – Nézd! – böktem oldalba Liz-t. – Az pont olyan, mint egy szörfdeszka!

-      Hékás! – méltatlankodott Liz és idegesen nyúlt az előtte a pokrócon heverő, körömlakklemosóval átitatott vattadarab után. – Most nézd meg, miattad kezdhetem újra! – panaszkodott és felemelte bal kezét, és láttam, hogy az egyik ujját valóban sikerült pirosra festenie a lakkal. Micsoda dráma.

Sóhajtottam, majd jóval kisebb lelkesedéssel fordultam újra a felhők felé. Egy gyönyörű tavaszi nap volt, én pedig a hülye fejemmel úgy gondoltam, hogy kihozom az épp aktuális barátnőmet a parkba. Ő pedig ki is jött. Csakhogy hozta magával a neszeszerét is és amióta ott voltunk, lereszelte a körmeit, és épp akkor lakkozza be őket már másodszor. Az első színvariáció ugyanis nem tetszett neki.

Az előnye annak, hogy már régóta alkotunk egy párt Liz-zel az, hogy megtanultam ügyesen kihasználni az ilyen pillanatokat.

Ilyenkor fejben sokféle gondolattal eljátszottam, amolyan „Mi lenne, ha…” típusúakkal, ezeknek már általában az alapötlete is elég lehetetlen volt.

Olyanok, mint például, „Mi lenne, ha randizhatnék Jessica Albával?”, de vannak köztük komolyabbak is, például „Mi lenne, ha anya még élne?”. Bár általában megmaradok az egészen egyszerű kívánságoknál, olyanoknál, amit bármelyik más srác kívánna az én helyemben. Egy szép Lamborghini például elég jól mutatna a Ferrarim mellett a garázsban. Akkor már csak egy Aston Martin kellene a teljes boldogsághoz.

Akkor hirtelen, akaratlanul az ugrott a fejembe, – ez nem a legjobb kifejezés, talán az „utat tört” jobban illene - hogy mi lenne, akkor, ha meghalnék. Nem egy pár évtized, hanem mondjuk néhány nap múlva.

Már maga a gondolat is megrémített, és fogalmam sem volt, mi történhetett. Akármennyire is megdöbbentő volt számomra, de ez az alapötlet egyáltalán nem tűnt teljességgel elképzelhetetlennek. Sőt, most már kész tényként volt jelen a tudatomban.

Mintha csak a határidőnaplóm egy részlete lett volna:

Kedd, 14 óra 30, fogorvos.

Csütörtök, 20 óra, megjelenés apa üzleti vacsoráján.

Péntek… hát, a péntekem is foglalt, de milyen lenne mondjuk a szombat? Akkor ráérnék meghalni.

Mintegy varázsütésre történt az egész. A halál egy napra pontosan beütemezett része lett az életemnek? Mennyire irónikus ez?

Egyszer csak nem gondolkozom már semmin. Az elmém teljesen kiürült, olyan érzés volt, mintha lebegnék, magasra, el a földtől.

 

Az érzés, amely akkor és ott átalakult, már rég nem puszta elképzelés volt, hanem egy sziklaszilárd tudat.

A szemeim felpattantak, tovább bámultam a felhőket és azon kaptam magam, hogy arról fantáziálok, milyen is a halál. Úgy tűnik, teljesen megőrültem, sőt, ezt én valóban el is hiszem magamról és sehogy sem tudnám meggyőzni magam az ellenkezőjéről. De nem tagadhattam le a nyilvánvalót. Vagyis azt, ami számomra mindenképp nyilvánvaló volt.

Úgy éreztem, a legkisebb széllökés is erőlködés nélkül elfújhat a földről, akármennyire is be van betonozva a lábam.

 

Tudtam, hogy meg fogok halni.

 

Persze, korábban is tisztában voltam a halál létezésével. Nem akartam sosem örökké élni, a tény, hogy egyszer minden véget ér, már egészen kicsi korom óta ott lebeg a szemem előtt. Most mit mondhatnék, korán értem, és ezt korán ki is nőttem. A gyerekkorom nem nevezhető álomszerűnek, akármennyire is próbálták mások ezt beadni nekem.

De most valahogy mégis teljesen más volt az egész. A tudat, hogy valami fog történni velem, méghozzá hamarosan, ott dörömbölt a koponyám falán, várva, hogy tudomásul vegyék. Én pedig legszívesebben visszakiabáltam volna neki, hogy „Nyugi, haver, hallom, amit mondasz, tűnés!”, de nem hittem, hogy lenne ilyen lehetőségem.

Nem is szóltam többet Lizhez, csak akkor, mikor láttam, hogy végre végzett. Akkor megkérdeztem, hogy hazamegyünk-e, ő pedig elég lelkesen bólintott ahhoz, hogy megsértse vele az egómat. Még jobban. Ehhez pedig nem voltam hozzászokva. Elég népszerű és gazdag voltam ahhoz, hogy tiszteljenek, Lis az első, aki erre jó magasról tesz. Pedig egy kapcsolatban a tisztelet elvileg alapvető. De ő nem is kapcsolatot keresett, épp elég volt neki az, hogy fürödhetett a népszerűségemben.

Bár most ez tudott a legkevésbé érdekelni – mármint, hogy mi van Lisával. – de a puszta gondolat, hogy neki legalább jobb lesz, ha hirtelen meghalok, nem tűnt el a fejemből. „Ő volt Nathaniel Harper utolsó barátnője!” - mondják majd. Összesúgnak a háta mögött, de sajnálni fogják, ő pedig majd ki fogja használni. Okos lány ő, sosem féltettem. Sosem kötődtem hozzá annyira, hogy féltsem.

 

Miközben Liz-t hazafuvaroztam, nem tudtam racionálisan, vagy bárhogy máshogy végiggondolni hihetetlen és meglehetősen lehetetlennek tűnő felismerésemet, mert a piros Ferrarim ultramodern vadiúj sztereóberendezéséből dübörgő zene mindenfajta agyi munkát – tehát a gondolkodást is – lehetetlenné tett. Kész csoda, hogy a vezetésre oda tudtam koncentrálni valamennyire. Természetesen a zene alacsonyabb hangerővel is élvezhető lett volna, de úgy tűnt, Liz nem osztja a véleményem.

Egész úton valami nagyszájú, beképzelt rapper osztotta az észt arról, hogy mennyire buknak rá a csajok, én pedig akárhogy is próbáltam, nem tudtam kizárni az ütemes dallamot és a szöveget a fejemből. Kitartó próbálkozásom nem tűnt elég kitartónak, egy fél perc után felsóhajtottam és megadtam magam.

Mikor végre valahára elértem Liz lakásához megkönnyebbülve vettem lejjebb a hangot és hunytam le a szemeim egy röpke pillanatra, majd ki is nyitottam, de minden bizonnyal kár volt: Liz felé fordulva valami elképesztő unalmat fedeztem fel az arcán. Amint találkozott a pillantásunk, leszegte a fejét és lázasan kutatni kezdett a táskájában.

-      Fel akarsz jönni? – vetette oda félválról, fel sem pillantva.

-      Azt hiszem, inkább nem. – feleltem. – Talán majd máskor.

Liz végre felnézett. Megtalálta, amit keresett, kulcscsomója most ott csörgött jobb kezének mutatóujján. Felém hajolt, és mint egy protokoll-szerűen ajkát az enyémhez érintette, majd egy, az őszintétől nagyon távol álló mosollyal az arcán kinyitotta a kocsiajtót és felsietett a házukhoz vezető lépcsőn. Meg sem fordult.

 

Ha valami, hát akkor a makacsság tényleg valami olyasmi, amiben nehézsúlyú bajnok vagyok.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amint lehetőségem nyílt rá, hogy elgondolkozzam a parkban történt felismerésemen, nem éltem vele. Helyette ugyanúgy folytattam az életem, mintha mi sem történt volna.

Igen, kezdetben még nagyon próbálkoztam. Foggal-körömmel harcoltam az őrület ellen, miközben a normális környezetemben a normális emberek között normálisnak kellett mutatkoznom.

Azt viszont nem bírtam ki, hogy bizonyosságot ne szerezzek képzelgéseimnek, – vagy épp ellenük - ezért kivizsgáltattam magam az első adandó alkalommal, egy napra rá, hogy az egész megvilágosodásosdi megtörtént. A legjobb orvosokat kerestem fel, akik egytől-egyig, mind hülyének néztek, mikor kijelentettem, hogy semmiféle panaszom nincs, egyszerűen csak előre tudom a halálomat.  Nem aggódtam, hogy elmondják bárkinek is. Hisz ott a Hipokratész-i eskü, meg minden.

Ennek ellenére, mikor előkerült a pénztárcám természetesen szíves-örömest vizsgáltak meg, és teszteltek le az összes elképzelhető, kimondhatatlan nevű vírusra, illetve fertőzésre. Semmilyen betegség nyomait nem mutatták ki. Semmit sem találtak.

 

Valahol hallottam, hogy a haldoklásnak öt fázisa van. Ezek különböző hosszúságúak lehetnek, de állítólag minden halálos beteg végigjárja ezt az utat. Magamban nem fedeztem fel ezeket, de ez nem jelenti azt, hogy semmiképp sem lehettek ott. Általában elég elfogult voltam magammal szemben.

Azt tudom, hogy titokban még reménykedtem. Hátha az egész csupán egy rossz előérzet, aminek semmi alapja, és valami olyasmi, ami csak úgy jön, és aztán már megy is, egy múlandó ébrenléti rémálom, amiből fel lehet, és fel kell ébredni.

De sosem voltam túl szerencsés. Persze ez furán hangozhat valaki olyantól, akinek látszólag mindent megadott az élet. De arról még senki sem hallott, hogy „a látszat néha csal?”

 

A legtöbben valószínűleg öngyilkosok lettek volna a helyemben. Sokan talán depressziósak lettek volna. Pszichológushoz mentek volna, stresszoldókkal tömték volna magukat, és hátralévő napjaikban ki sem mozdultak volna a házukból, abban reménykedve, hogy az otthon melege biztonságot nyújt. Vagy talán csak azért, hogy megkíméljék magukat a mindennapi élet fáradalmaitól.

De ki tudja, talán pont a rengeteg gyógyszerbe haltak volna bele. Ha pedig túlélik a stresszes szakaszt, akkor pedig mikor üt az órájuk, rettegve dőlnek hátra foteljeikben várva, hogy a jó öreg Kaszás kopogtasson az ajtajukon.

 

De az ilyesfajta elkeseredett viselkedés nem lett volna rám jellemző. Az elkényeztetett kategórián belül a nyugodtan dühöngő alcsoportba tartoztam, amiért most kifejezetten hálás voltam.  Persze, ha arról volt szó, előszeretettel töltöttem ki a dühöm másokon, a környezetem hatalmas örömére.

Ugyanúgy tengettem a napjaimat, ahogy azelőtt, iskolába jártam, társasági életet éltem, bulizni jártam, ha a kedvem úgy tartotta.

Ez a viselkedés azonban cseppet sem változtatott azon, hogy egyre közelibbnek éreztem a halálomat. A hasogatását a csontjaimban, ott volt a levegőben, és semmit sem tehettem ellene. És nem is akartam. Ott zümmögött a fejemben, mint valami idegesítő kis bogár, aki képtelenség leütni, a Chemotox pedig már kifogyott, így kénytelen vagy hallgatni.

 

*  *  *

 

Csaknem egy hónap telt el az óta a nap óta, én pedig a felszín alatt valósággal megszelídültem, néhány hét leforgása alatt.

 Ezeket a változásokat csak a háziak érezhették, ugyanis kedvesebb lettem másokkal, nem kiabáltam a szememben korábban alsóbbrendűnek tűnő emberekkel. Ilyen emberek pedig elsősorban otthon voltak: szobalányok, szakácsok, komornák, ilyesmi.

De ez még nem minden: az összes vagyonomat elküldtem egy afrikai gyerekeket támogató alapítványnak. És az értékesebb tárgyaimat is elárvereztettem, vagy elajándékoztam.

Már teljesen készen álltam. A búcsúim is megvoltak, elköszöntem mindenkitől, bár ők nem igazán értették, hogy miről is van szó. Ugyanis nem mondtam el nekik.

-      De miért pont most? – követelte a választ hisztérikusan Liz. - Hiszen két hét múlva szalagavató bál van! – Na, igen, el is felejtettem. Ez a legfontosabb. – Nem érted, hogy ezzel leégetsz mindenki előtt? Neked tényleg csak ennyit ért az egész kapcsolatunk?

Szinte biztos voltam benne, hogy ha ahelyett, hogy dobom őt, a szeme láttára hirtelen a talpamat dobnám, méghozzá erőteljesen felfelé, akkor közel sem lenne ennyire kiborulva. Ezzel a tekintélyét tiportam porba. Szegény. Nagyon tudom sajnálni. Én nemsokára meghalok. Na kinek rosszabb?

-      Hidd el, szivi, így a legjobb. – mondtam neki, és már rég nem néztem a szemébe. Valahol a feje mellett bámultam el és a tapétát szemléltem a mögötte lévő falon. – De ha ez vigasztal, megkértem Tommy-t, majd ő elvisz téged. Persze, csak ha te is akarod.

Mennyi előnye van, ha népszerű vagy a suliban. Tommy McDermot nem mindenkinek tett volna ilyen szívességet. Én meg olyan jófej vagyok, hogy segítek összesöpörni Liz lerombolt álom-kártyavárának darabkáit, és lefektetem egy újabb semmitmondó kapcsolat alappilléreit a számára… Hány pasi csinálná meg ezt az ex-barátnője kedvéért?

És valóban, ahogy kimondtam a szavakat, hallottam, hogy megkönnyebbülten felsóhajtott, majd halkan szipogott, és bevágta maga után az ajtót miután távozott. Na ennyit a szívességekről.

A búcsúim közül ez volt a legnehezebb. Akkor talán senkinek nem jelent problémát elképzelni, milyen kapcsolataim is lehettek. Nos igen, sosem voltam egy anti-szociális típus, voltak barátaim bőven, de így a maradék időm fogyása közben már közel sem tűntek annyira fontosnak, és érzelmileg sem álltam túl közel hozzájuk. Mivel pedig olyan rengeteg pénz örököse voltam, amennyiről a legtöbben még álmodni sem mernek, nem is volt szükségem soha érzelmekre. Ennek ellenére, mindig is ott szunnyadtak bennem. Akár kellettek, akár nem.

 

Most éppen megint a parkban fekszem, csaknem négy héttel az ominózus nap után, és a magas, harmatos fűben merengek azon, vajon mi lesz velem azután, vajon lesz-e velem egyáltalán valami. Nem voltam dühös, nem éreztem fájdalmat. Teljesen érzéketlen voltam, és külön örültem, hogy legalább valamiféle figyelmeztetést kaptam előtte. Így még mindig jobb, mintha hirtelen ért volna a dolog, vagy nem?

Ezen filozofálgatok, majd hirtelen hangos kutyaugatás rángat vissza a lábamnál fogva a valóságba.

Egy apró elszabadult blöki esett a nekem, és indított elképesztő nyál-háborút a fülem ellen. A gazdája, egy idősebb asszony utána futott, felkapta, majd elrebegett egy „Elnézést, fiatalember”-t. Intettem neki, hogy nem történt semmi, a nő pedig távozott.

Sóhajtottam, végül én is feltápászkodtam, majd gyalog elindultam hazafelé. Ugye mondanom sem kell, hogy a Ferrarimat már rég elajándékoztam?

A metrón valóságos tömegnyomor volt, ilyenkor indul mindenki haza a munkájából, izgatottan várják, hogy hazaérhessenek, beülhessenek a tévé elé, és a családjukkal együtt élvezhessék a színvonaltalan tévéműsorok valamelyikét.

Nálunk persze ilyenkor nincs otthon senki. Legfeljebb a szobalány. Apám éppen tárgyaláson van valahol, a cége terjesztéséről alkudozik valahol Indiana-ban. Valószínű még a holnapi Bulls meccsre sem fog hazaérni. Pedig megígérte, hogy együtt kimegyünk.

Miközben pedig ezen gondolkodom, hirtelen a tudat, - amely mostanában úgy tűnt végleges helyét a gyomromban találta meg, ahol kényelmesen berendezkedett és időnként kisebb-nagyobb fájdalmakat okozott - többszörös erősségűre növekedett. Már nincs sok hátra. Akkor először féltem igazán. Azonban még a félelemnél is sokkal erősebb a kíváncsiság. Mi lesz velem?

SMS-em érkezett, jelezte rezegve a mobilom a farmerem zsebében. Hirtelen ért a kis kütyü mocorgása, ijedtemben összerezzentem, ahogy a mindennapi dolgok visszarángattak a merengésemből a Föld nevű bolygóra.

Tommy írt, hogy szóljon, nem lesz holnap parti Nicole-éknál, mert az anyja kiverte a hisztit. Hogy is volt az, amit a mindennapi dolgokról mondtam?

Felsóhajtottam, majd a zsebembe süllyesztettem a telefont.

Kiszálltam a metróból, és akkor pillantottam meg a férfit, aki éppen akkor kapott elő egy fegyvert a kabátja alól, majd vaktában lövöldözni kezdett vele. A lövések hangjai rémisztően visszhangzottak az aluljáróban, már az első eldördülése után kitört a pánik, mindenki futni kezdett, és teljes lett a káosz. A fegyveres pedig tovább tüzelt.

Bang. Bang. Bang. Bang. Kis szünet. Bang.

Csend.

El sem hiszem.

Megkönnyebbülten fellélegzek. Hisz vége van.

A tömeg azonban tovább nyomakodott, egyesek hisztérikusan sikítoztak. Volt, aki mentőért kiabált, voltak, akik csupán azon igyekeztek, hogy minnél messzebb kerüljenek a sebesültektől.

Én meg csak úgy álltam ott, furcsa nyilaló érzést éreztem a mellkasomban, de az érzést a félelem egy mellékhatásának tudtam be.

Az egyik sebesült, egy fiatal szőke nő néhány méterre tőlem feküdt, mozdulatlanul, nem volt mellette senki. A mobilom után nyúltam, beütöttem a 911-et, hívtam egy mentőt, majd odasiettem hozzá, hogy megnézzem, milyen az állapota.

-      Jól van? – kérdeztem minden aggodalom nélkül.

Semmi közöm ehhez a nőhöz, felesleges aggódnom érte. Ettől függetlenül óvatosan felemeltem a fejét a hideg kőről, és az ölembe fektettem, hogy könnyebben kapjon levegőt.

A nő kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de képtelen volt megszólalni.

-      Ne aggódjon, már hívtam a menkőket. – mondtam nyugtatólag, közben próbáltam tudomást sem venni, a szűnni nem akaró fájdalomról.

Köszönöm, tátogja némán.

Kisvártatva lépteket hallottam, amit egy fontoskodó, ziláló férfihang követett.

-      Vigyázzon, orvos vagyok! – kiáltotta.

Összerezzentem és kicsit elhúzódtam a nőtől, de a fejét továbbra is a tenyeremen tartottam.

-      Hívja a mentőket! – szólt rám határozottan a férfi, miközben a nő vérző sebét próbálta elszorítani egy szakadt vászondarabbal, amit nagy valószínűséggel a saját ingéből tépett le.

-      Már… jönnek. – a hangom megbicsaklott a két szó között.

Az orvos felpillantott rám.

-      Maga jól-

Nem fejezte be a mondatot, de szükségét éreztem annak, hogy mihamarabb biztosítsam, nekem semmi bajom.

-      Nem is tudom… Olyan, furcsa…

Én is megakadtam a mondat vége előtt, ahogy az orvos arcát néztem. Szemeit a mellkasomra szegezte, én pedig követtem a pillantását. Sötétszürke ingemen hatalmas, egyfolytában növekvő, nedves fekete folt éktelenkedett, melynek a közepén egy relatíve hatalmas lyuk tátongott, ahol a golyó eltalált.

Milyen furcsa. Észre sem vettem. Annyira fel voltam készülve arra, hogy nemsokára meghalok, hogy akkor, mikor bekövetkezett, alig tűnt fel a dolog.

Szótlanul összerogytam a nőtől néhány méterre.

Hasonló volt ez a helyzet, mint amit egy hónapja magának a tudatnak a megszületése idézett elő. Felhívta a figyelmet az apró, jelentéktelennek tűnő részletekre.

Amint tudtam, hogy ez az a pillanat hirtelen már mindent éreztem. A fájdalom, aminek egy fél perce csupán csak apró előrezgését éreztem néhány perccel korábban, most a sokszorosára növekdett.

Langyos patakokban sűrű folyadék szivárgott ki a mellkasomból, majd hirtelen a szám is tele lett vérrel. A földre zuhantam, és az utolsó dolog, amit láttam, az a saját vérem volt, ahogy vörösre festi a peron márvány mintás kőlapjait.

Mindig, mikor már úgy érezzük, ennél rosszabb biztos nem lehet, az élet rácáfol. Vagy éppen a halál. Az a pillanat, amely a halál után következett, majdnem olyan volt, mint maga a halál, csak sokkal rosszabb annál.

Minden, amit a halálról hallasz, hülyeség. A hosszú sötét alagút, éles, fehér fénnyel a végén?  Bár az lett volna. Lepereg előtted az életed? Na még csak az kéne, elsőre sem élveztem túlságosan. Rózsaszín vattacukor felhőcskék? Bláh… Az sem. Persze, meg még Hello Kitty kis hárfával a kezében, ugye?

Nem, nem volt semmi ilyesmi. Egyik pillanatban még New York-ban voltam, a metró aluljáróban feküdtem lőtt sebet szorítva a mellkasomon, a másikban pedig felébredtem egy olyan helyen, amihez foghatót még soha életemben nem láttam. És nem is fogok, mert ha eddig jól figyeltem az eseményeket, épp most haltam meg. Ekkora pechet. Pedig még előttem állt az élet. Milyen drámai.

Mivel a fentebb felsorolt halállal kapcsolatos teóriák megvalósulásának hiányában nem igazán tudtam hová tenni, ami velem történt, fel sem fogtam igazán, hol vagyok, mikor végül mégis mégérkeztem.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés