prológus ,,

Aleisha Stoner sosem volt az az ijedős típus.

Nem félt a fellépéseken, nem félt a fiúktól, nem félt a megaláztatástól és nem félt attól, ha valami nem sikerült neki elsőre. Nem adta fel könnyen.

Nem, ő az a fajta lány volt, aki körül az egész világ forog – vagy legalábbis valószínű, hogy így hiszi magáról, sőt, ezt még mások is elhiszik neki – aki mindenben benne van, aki jól tanul, és aki, végül, de semmiképp sem a legutolsó sorban a cliffvalley-i középiskola pompomlányainak csapatkapitánya.

Csinos, de nem tökéletes, népszerű, de nem botrányos, eszes, de nem egy zseni.

Aleisha Stoner olyan lány volt, amilyen titokban – vagy épp nyíltan - minden gimis lány lenni szeretne.

Bár ahhoz kétség sem fért, hogy voltak bizonyos botlásai, tett olyan dolgokat, amik nem feleltek meg annak, amit az iskola „hierarchiájában” betöltött rangjánál fogva elvártak volna tőle.

De Aleisha ezúttal nem hagyta, hogy beleszóljanak az életébe.

Már napok óta arról szólt a pletyka, hogy Aleisha egy teljesen ismeretlen fiúval, megy majd a végzős bálra. A srác állítólag valamikor iskola után kérdezte meg, ő pedig kishíjján elolvadva rebegte el, hogy „Igen, nagyon szívesen”.  Legalábbis ezt beszélték. Ennél nagyobb hibát az ő pozíciójában senki sem követhetett volna el.

Ennél nagyobb hibát senki sem követhetett volna el, semmilyen pozícióban. Igent mondani egy ismeretlen, no-name alaknak a legnagyobb hiba volt, amit bárki bármikor elkövethetett. Bár ezt senki nem sejtette.

Persze, a srác állítólag jóképű volt, de jócskán Aleisha rangján aluli. Arról, hogy ki is ő, a nevéről, a családjáról a világon senki semmit nem tudott, ami már alapjában véve jelentett valamit. Azt hogy egy senki. Vagy hogy egy lúzer. Vagy hogy egyik sem, csak jól titkolja. De végülis kit érdekel egy titkolózó fiú – aki amennyire tudják akár lehet pusztán Allie agyának jóvágású szüleménye is? Akkor nem igazán lehet róla csacsogni.

Ráadásul még a kosárcsapatban sincs bent. A suli újságot sem szerkeszti. A diáktanácsnak sem a tagja. Mert akkor biztos ismernék. De semmi.

Mit eszik rajta Aleisha?

Cintya Chase az iskolaújság egyik szerkesztője, aki az utóbbi időben valóságos Gossip Girl-é lépett elő, még írni is akart egy cikket ezzel a címmel, de sajnos ott bukta az egészet, hogy se megnevezni nem tudta Miss Népszerű pasiját, se egy képe nem volt róla.

Aleisha azonban fittyet hányt a környezetének véleményére, és úgy döntött, évek óta először nem tesz eleget az elvárásoknak, és azzal, és oda megy, akivel, és ahová csak akar. Ebben pedig senki nem akadályozhatja meg.

Szombat este volt, Aleshia pedig az első randevújára készült a sráccal.

Éppen törölközőbe csavarva tért vissza a fürdőből a szobájába, mikor rezegni kezdett a mobilja az éjjeliszekrényen. Odaszökkent, hogy felkapja, de mielőtt megnyomta volna a hívás fogadása gombot a kijelzőre pillantott, és a név láttán bosszúsan utasította el a hívást, majd ejtette az ágytakaróra a készüléket. Janice, a legjobb barátnője volt az, minden bizonnyal azért, hogy huszadszorra is megpróbálja lebeszélni arról, amire készül.

Allie nem értette, hogy miért ez a nagy felhajtás.

Mintha bizony én lennék Paris Hilton! – gondolta dühösen, miközben belebújt az ágyra már előre kikészített ruháiba. – Nincs ezeknek jobb dolguk, mint hogy az én magánéletemmel törődjenek?

Aleisha Stoner olyan lány volt, amilyen titkon minden gimis lány lenni szeretne. Leszámítva Aleisha Stonert. Allie imádta volna, ha néha kibújhatna a bőréből, és egy-két napra valaki más lehetne.

A gyönyörű kovácsoltvas keretes egészalakos tükör előtt állva nézegette magát, és úgy idegeskedett, mintha ez lenne élete első randija. Tisztában volt azzal, hogy csinos, sosem gondolt arra, hogy valami baj lenne vele. Tökéletesen elégedett volt azzal, amilye volt, sosem vágyott arra, hogy máshogy nézzen ki. Kivéve most. Most sürgősen ki kell sminkelnie magát.

Úgy szaladgált ide-oda a szobában, mint akit felhúztak. Kiegészítőket választott, és egy hangulatos, halvány árnylattal festette ki a szemeit. Nem érezte szükségét annak, hogy túlzásba vigye a sminket, vagy a kiöltözést. A fiú annak a fajtának tűnt, akinek az olyan tipikus szomszéd lányos csajszik jönnek be. Ez pedig Allie-nek is tökéletesen megfelelt. Ő tipikusan az a szomszéd lányos csajszi volt farmerben, és egy egyszerű fehér topban.

Az órára pillantva Aleisha a torkában dobogó szívvel döbbent rá, hogy mindössze öt perce volt kiérni a találkozó helyére, a Winston Parkhoz.

Villámgyorsan belebújt a kedvenc tornacipőjébe, felkapta a táskáját, belegyömöszölte a telefonját, a pénztárcáját, a kedvenc parfümjét és egy pulcsit, biztonság esetére, majd leakasztotta a kocsikulcsát a kis kampóról az asztala feletti akasztóról, és leviharzott a lépcsőn.

Odalent Mrs. Stoner épp barackos pitét sütött a konyhában. Fél kézzel a sütő ajtaja felé nyúlt, míg a másik tenyerén ott egyensúlyozta a készre gyúrt, megtöltött, de még nyers tésztát tartalmazó tepsit. Ijedtében majdnem elejtette az egészet, mikor lánya dübörögve leszáguldott az emeletről.

Allie egy szó nélkül tépte fel az ajtót, és már majdnem kirohant rajta, mikor édesanyja utánaszólt.

-      Hová olyan sietve, kicsim? – kérdezte kíváncsian.

A lány visszalépett a küszöbről és bedugta a fejét a konyhaajtón. Majd’ elfelejtette. Az anyját elfelejtette tájékoztatni az esti terveiről.

-      Csak randim lesz. – felelte fülig érő szájjal, majd eltűnt és ajtócsapódás jelezte, hogy elhagyta a házat.

*  *  *

A Hold sápadt, üvöltő arca sejtelmes fénybe vonta a Winston park mellett szaladó Winston Street szemközti oldalán magányosan pihenő, újonnan lefestett padokat.

A színüket a sötétben lehetetlen volt megállapítani, hisz a város ezen részén nem nagyon volt közvilágítás, de a kísérteties éjszakai fény, furcsa sötétszürkének mutatta őket.

Hasonló színűnek hatott egy foltban az egyik pad előtt a járda is. A szabálytalan alakú tócsa felszínén tükröződtek az ég csillagai, mintha megannyi apró szentjánosbogár hullott volna bele. A tócsa mellett a padok alatt azonban volt még valami, ami cseppet sem illett oda. Egy hosszúkás, fénylő felületű valami.

Valami, ami a hajnalban elsőként arrajáró Ms. Anderson-t sikításra késztette.

A hang hátborzongatóan és kísértetiesen szelte át a még hűvös, korai levegőt. A közeli házakban néhányan felriadtak, kinéztek az ablakukon, és a legtöbben az eléjük táruló látványt felfogva azonnal el is tűntek, hogy levegő után kapkodva leüljenek, illetve a gyengébb idegzetűek pedig azért, hogy a wécékagyló, vagy a mosdó fölé hajoljanak, attól tartva, hogy felfordult gyomruknak köszönhetően kidobják a taccsot.

Azok pedig, akik nem ébredtek fel a sikolyokra, felébredtek a rendőrautó szirénájára, amely tíz perccel Ms. Anderson szörnyű felfedezése után száguldott végig a szinte még mindig teljesen kihalt Winston Street-en.

Néhány erősebb gyomrú bámészkodót elhajtva a rendőrök megközelítették a szörnyűséges helyszínt.

Stanley Rosen nyomozó, aki az elsők között pillantotta meg a pad alatt fekvő testet, kishíjján hátatfordított, és elmenekült. Férfiúi büszkesége és sokévnyi tapasztalata azonban a segítségére siettek, és ezeknek köszönhetően sikerült megőriznie hidegvérét, és magában tartania a szalámis szendvicset, amit alig félórával azelőtt fogyasztott el az őrsön.

Rosen nyomozó nem azért lett rosszul, mert nem bírta a vért, vagy mert annyira durván nézett ki a holttest. Hanem mert ismerte az áldozatot. Persze, egy ilyen nem túl nagy városban, általában a rendőrfőnök a legtöbb embert ismeri, még azokat is, akiket sosem kellett letartóztatnia, vagy bármilyen ügyben kihallgatnia. De a lány, akinek a halálát valószínűleg a nyakán húzódó mély vágás okozta, és aki most ott hevert a járdán, közszemlére kitéve… Őt jól ismerte. A lányával járt egy osztályba.

Végigfutott a hátán a hideg, és erős késztetést érzett arra, hogy hazarohanjon, kirángassa saját lányát az ágyból, és megölelje, hogy láthassa a saját szemével, legalább neki nem esett semmi baja.

Stanley Rosen felsóhajtott, majd a tömeg felé fordult, és határozott hangon megkérte őket, hogy menjenek tovább, nincs semmi látnivaló.

-            Ez borzalmas. – nyögött fel Rosen társa, Tim Moore.

Rosen nem mondott semmit, csak állt, és bámulta a lányt, aki alig néhány napja ebédelt náluk utoljára, közben pedig azon tűnődött, vajon hogyan mondja el Aleisha Stoner szüleinek, mi történt a lányukkal.

Összeszorult a gyomra, a puszta gondolatra is.